|
|
A főiskola aulájában hatalmas tábla, rajta Kodály Zoltán megszívlelendő szavai fogadnak: „A nép életéből lassan, de kérlelhetetlenül irtja a hagyományt maga az élet. Ezzel szembeszállni, egy természetes folyamat elé gátat vetni: hiábavaló törekvés volna. Most a művelt rétegen a sor, hogy felkarolja, megőrizze, hogy élete cselekvő része legyen.” Aztán a hallgatók vizsgadarabjaiból rendezett kiállítás következik. A paravánokon és az asztalokon gyönyörűségek sorakoznak: aratókoszorúk, táskák, kosarak, edényalátétek és más használati tárgyak, majd ötletes, ám rég feledésbe merült játékok következnek. A konyhába illő kerek és ovális, tetővel is ellátott fonott kenyértartó kosarak láttán nem bírom ki, hogy ne érintsem meg őket. Aztán a tanárnő a természetes anyagokból készült parányi ékszerekre hívja fel a figyelmet, s ő maga is elgyönyörködik bennük, pedig születésük óta ismeri valamennyit. Ekkor beavat a titokba: eredetileg csak a kiállítást tervezték. Ám jöttek és jöttek a nézők, s egyre azt kérték, vásárolhassanak is. Így az ő nyomásukra lett árusítás is.
– Hallgatóink érettségizett fiatalok, de óvónők és tanítók is vannak közöttük – mondja Duzmathné Tancz Tünde, s hozzáteszi, hogy a fizetős képzéshez a Tolna Megyei Munkaügyi Központ kirendeltségeitől kérhetnek támogatást a résztvevők, akik a három csoportban ötvenhatan vannak. Majd így folytatja:
– Tolna megyében komoly hagyományai vannak a népi játékok és tárgyak készítésének, de intézményes formában sehol nem tanítják ezeket a régi mesterségeket. Tudományukat az idős emberek nem szívesen adják át idegeneknek. Mi viszont, attól tartva, hogy veszendőbe mennek ezek a tudományok, megszerveztük az oktatásukat, mégpedig felsőoktatási intézményként, egyedüliként az országban.
Medinai hangszerkészítők és portékáik (kép: Nagy Ágnes) |